|
Nos, ha már az élet nem szép, a zélet még lehet az, nem? Igen, így akartam írni. Elmagyarázom... Képzeld el, hogy van egy dal, amiben arról énekelsz, hogy az élet milyen szép. De éneklés közben önkéntlenül is úgy hangzik, mintha azt énekelnéd „Az élet szép...” helyett, hogy „A zélet szép...” Nos, nekem elég sokszor kell erről éneklnem és bár mindig igyekszem normálisan énekelni, néha úgy gondolom, abban nagyobb igazság van, hogy „A zélet szép...”. Mert a „zélet” is az élet, csak kicsit másképp. És én másképp képzelem el az életet, mint ahogy a nagytöbbség. Azért van ez a blog, mert szeretném másoknak is megmutatni, hogy milyen a „zélet”. Nézz körül, ha úgy tartja kedved, ismerd meg a „zéletem”.
Színpad - avagy a blogom
Személyem - rólam pár szó
Bejelentkezés - ezt meg nekem | | |
|
Bármilyen véleményre kíváncsi vagyok, csak légyszíves ne úgy fogalmazz, mint egy analfabéta.
| | |
|
Gondolom egyértelmű, hogy ide rakom a versenyes tábláimat.
| | |
|
|
|
WöTöFö statisztika?!2012.02.19. 10:45, Fanny
Jézusatyaúristen! Most olyan szemekkel ülök itt a monitor előtt, mint amilyen gülükének van az Esti mesékben. Ha van olyan bűnös, aki még nem látta volna azt az iszonyatjó filmet, hát erről beszélek: 
Bizonyára felmerül bennetek az a kérdés, hogy miért. Hú, de nagy IQ harcos vagyok, hogy ezt ki tudtam silabizálni. Jee! Na mindegy. Szóval, miért? Nos, emberkék csak rá kellett kattintanom a 'Statisztika' nevezetű linkecskére. Elképedve láttam, hogy múlt pénteken 55-en látogattátok ezt szart. Hétvégén is 50 felett volt, aztán hétfőn lement 43-ra, szombatra pedig 24 lett. Természetesen a hosszas kimaradásaim miatt. De emberek!! Ööööööötveeeeen?! Megáll az eszem, komolyan mondom. Blogolnom kell! Muszáj!! Az emberek számítanak rám! Meg kell mentenem az univerzumooot... ! Na jó, tényleg ötvenen szeretnétek olvasni a fárasztásaimat? Ám legyen! Csellendzs ákcepted! (vagyhogyejtik?!) Blogolni fogok ezentúl, nektek. Bár kissé depi felé hajló, kissé unalmas, kissé bugyuta és kissé érthetetlen lesz, ha ötvenen szeretnétek ezt, akkor ez lesz. Hülye szóismétlés. Elnézést, nem tudtam máshogy megoldani. Hát nem sül le a pofámról a bőr?! Na meg 'hát'-tal se kezdünk mondtatot. Úgy látszik, sajnos nem lehetek nyelvtan tanár. Annyi baj legyen! Ha ötvenen kíváncsiak vagytok RÁM, akkor az felesleges.
Pí esz, utóírat vagy tudjam is én mi: Ha nem jöttök ötvenen, akkor sem adom fel, nekem a 24 is tökéletesen megfelel.
De egy szónak is száz a vége: Blogra fel!
Élőször valamikor régen...2012.02.12. 09:24, Fanny
„Először valamikor régen boldog akartam lenni. Aztán tökéletes. De nincs messze az idő, mikor az ember csak lenni akar, boldogtalanul és tökéletlenül is, lenni, még egy kis ideig, mert süt a Nap, vagy esik az eső.” /Márai Sándor/
Az élet mégsem szép...2012.02.10. 19:32, Fanny
Egy kicsikét sem. Gyűlölöm az egész életem, mindent, ami körülvesz. Úgy érzem, elég közel állok a depresszióhoz. Olyan szörnyű minden... Mintha minden ember, minden létező dolog összeesküdött volna ellenem. A legjobb barátaimban se tudok megbízni. Annyira jó lenne más életét élni... Azt hittem, sose fogom ezt kívánni. De most mégis. Szeretnék egy 5 kiló mékápot viselő pláza... cica lenni, akinek ötvenezer barátja van és mindenki lesi minden kívánságát. De nem muszáj annak lennem... Felőlem akárki lehetek, csak ne a mostani énem. Ne ez a rusnya disznó, akit mindenki utál. Még saját maga is. Saját maga is utálja saját magát. Ez a nagy helyzet... Ma éjjel felébredtem... Sírtam... Annyira fel voltam dúlva, hogy két órán keresztül csak vergődtem. Utána meg... Elképzeltem, hogy egy menő osztálytársnőm életét élem. Megnyugodtam és elaludtam. De most... Nem! Nem tudok többet írni... Most nem megy... A kinézetről annyit, hogy... nem. Semmi. Nem megy. Elégedjetek meg ennyivel. Sziasztok!
Vers hétfőre2012.01.16. 17:23, Fanny
Na, sikeresen túléltétek a mindenki által gyűlölt, hétfői napot? Mert én igen. Most már nem zavar (annyira!) hogy egy állatkerbe járok iskolába. Megtanultam tűrni és tűrni és tűrni... Mellesleg fogalmam sincs, hogy miért mindig ez nálam a téma. Miért sajnáltatom magam, miért írok folyton a iskolám iránt táplát gyűlöletről? Nekem egyszerűen jó érzés, másokra nézve viszont idegesítő. De most hoztam egy olyan dolgot is, ami remélhetőleg sokótokat érdekelni fog. Ez pedig nem más, mint egy vers. Én írtam. Nem lett túl kitűnő, de szerintem egy tizenhárom (és fél!) évestől egész jó.
Játék a sötétben
Nagy sötétség körülöttem,
Szemem nem lát semmit sem,
Nem tudom, hogy merre fussak,
A nagyvilág van ellenem.
Magam vagyok, nincsen senkim,
Ki innen most elvigyen,
Mások bírják a sötétet,
Ezért vannak ellenem.
De ott! Hátul a sarokban
Áll egy alak letörten,
Úgy érezhet, ahogy én is,
Hátha nincsen ellenem.
Hosszú, fényes haját a szél
Ide-oda lengette,
Míg oda nem léptem hozzá,
S tudtam, nincsen ellem.
Barátnők is lehetnénk tán,
De fontosabbat kell tennünk,
Elűzni a sötétséget,
A nagyvilág van ellenünk.
Egymás kezét jól szorítva,
Kétségek közt reméljük,
Hogy most újra fényesség lesz,
S nem lesz senki ellenünk.
De most kigyúlnak a fények,
Közönség tapsol nekünk,
Az egész csak játék, színház,
A mi édes szerelmünk.
Tudom, béna. Nem vagyok egy Petőfi, vagy egy Shakespeare (még mindig nem seggszpír), de ilyen fiatalon még nem is kell annak lennem. A versről annyit, hogy először az engem körülvevő világot akartam ábrázolni benne, meg hogy milyen kevesen vannak, akik nincsenek ellenem és hogy milyen sokat jelentenek nekem ezek az emberek. De aztán rájöttem, hogy a színházat is meg kéne említenem... Akkor jött az ötlet, hogy az egész legyen egy színpadi jelenet. Az utolsó versszakkal ezt meg is oldottam. Mennyivel jobb lenne, ha csak a színpadon kéne átélni ilyeneket... Holnap szurkoljatok, hegedűvizsga, aztán előadás!
Kaland2012.01.15. 08:43, Fanny
Pénteken, azaz tegnap előtt színházba mentünk barátnőmmel, Márai Sándor Kaland című drámáját néztük a bal négyes páholyból. A darab szörnyűségesen csodálatos volt. Szó szerint. A története annyira szívbemarkoló, hogy az már fáj, de mégis, gyönyörűségesen szép... Még mindig bennem van a bizonyos mondat, a legfájdalmasabb mondat az egész darabban: „Hat hónap múlva biztosan vissza fog térni ide...” Ezt nem lehet kibírni sírás nélkül! A darab vége felé már könnycseppek díszítették a szemem és az arcom. Barátnőmnek nem, mert ő egy szivacs. Ahogy ő fogalmazott. Vissza tudja szívni magába a könnyeket. Semmi kétségem affelől, hogy én is vissza tudnám-e, de nem akarom. Én boldog vagyok, ha sírhatok a meghatódottságtól. Számomra csodás érzés. Kicsit olyan, mintha én is a darab szereplőjévé válnék. Ezt imádom én a színházban. A színpadi világ számomra annyira megközelíthető. Sokkal jobban, mint a mai emberek világa. A színház számomra egy menedék a való élet elől. Igazság szerint, gyűlölöm a való életet. Mindeki olyan buta, együgyű és beképzelt. Most én beképzelt lennék, mert 'kivételnek' tartom magam? Persze azok is kivételnek tartanak, akik gyűlölnek. Csak ők rossz értelembe. De ha egyszer, valamikor, véletlenül megfordulna a fejembe, hogy olyan plázapicsa legyek, mint akik nem szívelnek különösebben, kérlek lőjetek le! Oké, ennyi pont elég volt a napi 'Elemezzük ki önmagunkat!' programomból. A síráshoz visszatérve: Megfogadtam, hogy egy rohadt könnycsepp nem lesz a szememben jövőre a ballagásom során. Egy aprócska sem. Olyan ironikus lesz látni, hogy mindenki bőg, csak én nem, akit a legnagyobb bőgőmasinának tart mindenki. Bele fogok röhögni a képükbe, hogy végre megszabadulhatok tőlük és egy minden bizonnyal ezerszer jobb helyre kerülök. Ez már most is iszonyat nagy boldogsággal tölt el... Másfél évet ezek a között a birkák között pedig fejenállva is kibírok, hiszen ott van nekem az a dolog, amely mindig is ott volt és remélhetőleg mindig is ott lesz: a színház.
| | |
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
